Kovács János álláskereső története

Kovács Jánost pontosan reggel 6 órakor ébresztette órája (made in China).
Amíg a kávéfőzője (made in China) a reggeli kávét (product of Brasilia)
csepegtette, lezuhanyozott, a hajszáritóval (made in Taiwan)
megszárította a
haját, a villanyborotvájával (made in China) megborotválkozott. Egy pólót
(made in India) és farmert (made in Singapore) húzott. Lábait sportcipőbe
(made in Korea) bujtatta. A kenyérpirítójából (made in Philippines)
kinyert pirítóst reggelizett, majd menedzserkalkulátorán (made in Mexico)
megnézte aznapi feladatait. Az óráját (made in Switzerland) beállította a
rádió (made in China) alapján, beült autójába (made in Germany) és mint
már hónapok óta, álláskeresésbe fogott. Az ismét eredménytelen nap végén
János hazament, papucsot (made in China) húzott, fogott egy üveg bort
(made in France) és bekapcsolta tévéjét (made in Japan). Amíg a brazil
sorozatot nézte, elgondolkodott, miért nem talált ma sem egy jól fizető
magyar munkahelyet...

Napi gazdaságtan, egyszerűen.

"Made in China" - olvashatjuk nap mint nap.
Cipőnket, ruhánkat, elektronikai berendezésünket, sőt lassan már a
gyerekünket is Kínában csinálják.
Az a tény, hogy ezek a roppant ízlésesen és igényesen elkészített
termékek általában az első használat után tönkremennek, végtelen
örömmel tölthet el minket, hiszen az újabb termék megvásárlásával
ismét hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a kétmilliárdnyi szorgos kéz egyike
félmaréknyi rizs értékű fizetéssel teljen meg. Azonban mielőtt még
elérzékenyülnénk saját magunk önzetlen jóságától, nézzünk szét egy kicsit
a környezetünkben.
Nézzük meg, miért lett munkanélküli Kati néni, a varrónő, miért lett 34
évesen rokkantnyugdíjas a Feri, miért akasztotta fel magát a gazdálkodó
Józsi bá', vagy miért turkál ott a kukában az a büdös hajléktalan?

Nem a kínaiak miatt, hanem miattunk. Mert spórolunk. Mert azt hisszük,
hogy spórolunk.
Nem nézzük, kaviár vagy kutyaszar van e az üvegben, azt vesszük meg,
amelyik két forinttal olcsóbb. Legszívesebben saját anyánkat is eladnánk
és vennénk helyette egy akciós energiatakarékos takarítógépet. Mert az
kevesebbet fogyaszt.
Kati néninek soha sem fájt a foga a munkanélküli segélyre. Nem is kapott
belőle egyetlen fillért sem, míg működött a varroda.
Azonban hiába varrtak szép és jó minőségű ruhákat, nem kellett az
embereknek. A takarékoskodók számára túl drágák voltak a kínaiban és
turkálóban kaphatókhoz képest, a menők pedig csak nem vesznek meg olyat,
amire nem az van ráírva, hogy London. Így aztán hamarosan érkezett egy
udvarias német úriember, aki nagylelkűen megvásárolta a gyárat. Azon
persze nincs mit csodálkozni, hogy szép lassan csődbe ment a varroda,
hiszen
a német már régóta foglalkozott ruhákkal Németországban is.
Érthető, nem akart konkurenciát saját magának.

Feri kőművesnek tanult. Olyan szép egyenes falat tudott rakni, hogy még
az igazgató is csodájára járt. Dolgozott itt-ott feketén, de normális
munkát sehol sem talált. Miért is lenne szükség kőművesre, ha építkezés
is csak ritkán van? Így aztán egyik barátja tanácsára leszázalékoltatta
magát.
Félreértés ne essék, még mindig fél kézzel pakolja a negyven kilós
betongerendákat, de valamiből meg kell élni.

Józsi bá' nem volt depressziós, nem volt szerelmi bánata, csak tíz millió
forintos adóssága. Nem. Nem ivott, nem játékgépezett.

Sokkal rosszabb:
teheneket tartott, és gabonát termesztett. Azért kellett a pénz, hogy
gazdasági épületeket építsen, gépeket vegyen. De nem kellett az
embereknek a gyógynövényt legelő teheneiből fejt finom tej, mert inkább a
bevásárlóközpontban kapható reggeli italnak becézett hulladék anyagokból
készült kotyvalékot itták. Istenem, olcsóbb volt. Meg egészségesebb is,
hiszen Józsi bá' is a tej miatt halt meg.

Fúj, büdös hajléktalan, hogy lehet ide engedni az utcára, rontja a
városképet, elriasztja a turistákat, összehugyozza a padokat! Igen ám, de
a büdös hajléktalan nem egy természeti jelenség. Nem valami varázslat
következtében keletkezett, hanem rendes átlagos emberből vált büdös
hajléktalanná.
Hiába kergetjük el, zárjuk be, ha nem látjuk, akkor is büdös hajléktalan
marad. És még mi sértődünk meg, ha az alamizsnánkat piára költi.
Ha egy tíz éve totálkáros autóba eszeveszettül öntözzük a benzint, majd
megpróbáljuk beindítani, van-e értelme megsértődnünk azon, hogy a járgány
nem akar normálisan működni?
Oké, de mi közöm van nekem ezekhez? Jól fizető állásom van, új kocsim és
szép lakásom.
Ez igaz, viszont egy kicsike kis közöm mégis van. Méghozzá az, hogy ez az
egész mind-mind miattam van.

Ugyanis ha a Kati néni által varrt ruhát veszem meg, nem megy tönkre a
varroda és neki is megmarad a munkahelye.
És ha Kati néninek megmarad a munkahelye, össze tud gyűjteni annyi pénzt,
hogy építtessen Ferivel még két szobát és egy fürdőszobát a
szoba-konyhájához.
Így Ferinek sem kellene a rendes fizetés helyett a kevéske rokkant
nyugdíj. Ráadásul ha Józsi bá' által termelt tejet iszom, nem csak egy
halottal lenne kevesebb, de még egy büdös hajléktalannal is, aki régen a
mezőgazdaságban dolgozott, és akit most is alkalmazna Józsi bá'. Így a
büdös hajléktalan már nem lenne se büdös, se hajléktalan.
És hogy nekem ebből még hasznom is lenne?
Nem meglepő, hiszen ezt a sok szerencsétlent mind az én adómból tartja el
az állam, így ha dolgoznának, nemhogy nem kerülnének semmibe, de még ők
is bevételt jelentenének az országnak.
A több bevételből pedig több utat, iskolát, parkot, templomot, uszodát és
kórházat lehetne építeni, ami számomra is egyértelműen hasznos lenne (ám
többet is lehetne belőle lopni, ami persze koránt sem lenne hasznos).

Ezek után érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon az a termék olcsóbb-e,
amelyiknek kisebb szám van az árcetlijén, vagy az, amelyikre az van
ráírva, hogy "Made in Hungary."